1920. június 4-én, a az első világháború kvázi lezárásaként Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként került aláírásra a trianoni békeszerződés, vagy ahogy magyar forrásokban gyakran találkozhatunk vele: békediktátum, kényszerszerződés, békeparancs. Ezt az eseményt járja kicsit körbe mai cikkünk.

Mint tudjátok, egészen az első világháborúig, Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, egy viszonylag nagy kiterjedésű különleges kettős államé, amely pontosabban egy államszövetség, reálunió volt. A nagy háborút követően,négy szomszédos állam tartott igényt a területeire: a cári Oroszország, Szerbia, Románia és Olaszország.

Külön érdekességként szeretnénk itt megjegyezni, hogy azért voltak itt úgymond "külön megállapodások", "külön békék" és persze titkos megállapodások is a háború folyamán, ugyanis például az 1915-ös londoni egyezményben az antant Szerbiának ígért területeket. 1916-ban titokban odaígérte Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Vásárosnamény-Debrecen–Csongrád-Tisza vonalig a Román Királyságnak, ha az hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának. Miután Románia szinte azonnal vereséget szenvedett, majd különbékét kötött a Monarchiával, és csak a világháború utolsó napjaiban üzent újra hadat, az antant eleinte vonakodott elismerni a román területi követelések jogosságát.

Hogyan született meg a szerződés?

Még 1919 elején a béketanács semleges bizottságokat jelölt ki az etnikai határok megállapítására. Ez a Felvidéken például így zajlott: a semlegesnek nevezett delegáció két tagja cseh születésű amerikai állampolgár volt (Jan Karmezin és Robert Kamev). Ők Kassán a Schalkház szállodában hamisított jegyzőkönyveket vettek fel, amelyek később a tárgyalásokon döntő érvként szerepeltek az elcsatolás mellett. Ugyanakkor a Teleki-féle térképeket nem vették figyelembe.

A magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével, hét főmegbízottal (gróf Teleki Pál, gróf Bethlen István, Popovics Sándor, Lers Vilmos, gróf Somssich László, Zoltán Béla, Ottlyk Iván), valamint számos más, a magyar állam érdekeinek képviseletére felkért megbízottal, tanácsadóval és szakértővel. Ekkor került elő gróf Teleki Pál híres, a Kárpát-medence etnikai viszonyait ábrázoló térképe is, amelyen piros színnel jelölte a magyarságot. Innen az elnevezés: "a vörös térkép". A delegációt azonnal a Neuilly-ben lévő Château de Madrid nevű szállóba szállították, és ott házi őrizetben tartották, azaz valójában nem vehettek részt a konferencián. Csak 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – nyílt lehetőség arra, hogy a magyar küldöttség is előadhassa az álláspontját. Ekkor tartotta meg gróf Apponyi Albert a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében, a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt, híres "védőbeszédét".

Az új határokat elvileg a Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki, amelynek alátámasztása érdekében a különböző delegációk számos anyanyelvi, illetve nemzetiségi térképet igyekeztek felvonultatni. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek, például az összes, az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került (főleg katonai okokból). A magyar tárgyalási stratégia alapvetően Magyarország területi integritásának megőrzését szerette volna elérni. Érveik az ország történelmi, földrajzi és gazdasági egységét igyekeztek alátámasztani. Emellett a magyar delegáció kérte a népszavazás lehetőségét is, a szövetségesek által sokat hangoztatott önrendelkezés és nemzetiségi elvre hivatkozva. Apponyi beszéde sokakban nagy hatást keltett, mivel azonban a békeszerződést illetően a döntés már megszületett, érveit nem vették figyelembe.

A konferencia legfelső szervei a magyar felvetéseket meghallgatták, azonban végül érdemi változtatások nélkül hagyták jóvá az év eleji tervezetet. 1920. március végén a magyar tárgyalódelegáció, gróf Apponyi Albert vezetésével végleg elhagyta a békekonferencia helyszínét, Versailles-t és hazautazott Budapestre.

Az aláírás helyéről és időpontjáról szóló döntést a Nagykövetek Konferenciája május 22-én hozta meg. Május 23-án jegyzéket küldtek a magyar félnek, amely arra is kitért, hogy a békeszerződést a magyar kormány egy avagy több tagjának kell aláírnia, akiknek legkésőbb június 2-án meg kell érkezniük az aláírás helyére Versailles-ba.

A szerződést végül a lényegében erre kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágost, keresztényszocialista népjóléti miniszter írták alá 1920. június 4-én. A szerződést, "tekintettel a kényszerhelyzetre, mely Magyarországra nézve a világháború szerencsétlen kimenetele folytán előállott", az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe.

A trianoni kereszt Kőszegen az elveszített területekre néz

(Forrás: www.wikipedia.org)